idézetek

Hiszünk abban, hogy a művészet mindenkié...

Jean Kennedy Smith (Very Special Arts)











2010. szeptember 30., csütörtök

Fesztiváli élmények egy néző szemével

Fesztiváli élmények egy néző szemével

           Nagyon szeretem a nyarat! Szeretem, mert pedagógusként ilyenkor mindig fellélegzem kicsit… Imádom a víz illatát, a virágok tiszta színeit, még a nap – olykor igen erőszakos – tombolását is… És persze az élményt, amit évről–évre átélek az MSMME jóvoltából, egy-egy csodaszép városban! Az idei helyszín, Szarvas, igazán belopta magát a szívembe! Az ott töltött idő alatt megpróbáltam összegyűjteni a lehető legtöbb élményt… Kilenc év óta – idén először –, nézőként vettem részt a fesztiválon.
           Mátészalka, ahol élek, nincs túl közel a 2010-es fesztiváli helyszínhez, de a több órás út fáradalmai egy pillanat alatt semmivé lettek, amint megpillantottam néhány (jónéhány) arcot, akikkel évről – évre úgy üdvözöljük egymást Magyarország különböző pontjain, mint egy népes család tagjai vasárnaponként a nagyinál. Nehéz a szeretetről közhelyek nélkül írni. Az elismerésről még nehezebb. Még akkor is, ha ritka madár világunkban… Kiváltképp abban a „műfajban”, amit együtt képviselünk. Kedves Kollegák, szívből emelek kalapot előttetek! Köszönöm, hogy egy ilyen csapat tagja lehetek! Köszönet a szervező stáb fáradhatatlan, precíz munkájának, és persze az egyesület elnökségének is, akik idén aktív, lelkes szereplői, szervezői, irányítói voltak az eseményeknek! Köszönet Polák Terinek és Cseke Andrásnak is, akik mindent megtettek a rendezvény gördülékeny, színvonalas lebonyolításáért, akárcsak a fáradhatatlan Mezei Renáta és Zsupos Dóra, és persze Asztalos Zsolt elnök úr.
           Mivel saját csoportom idén nem vehetett részt a fesztiválon, kicsit aggódtam saját lelki épségem miatt. Szerettek volna jönni, az anyagiak közbeszóltak… Féltem, hogy „csak” nézőként, nem ragad majd úgy magával a lelkesedés, pedig annyira akartam repülni veletek!!! Az utolsó pillanatig nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet – így is – részt venni a fesztiválon. Aztán már az első percekben meggyőztek, meggyőztetek arról, hogy itt valódi szeretet kísér minden látogatót. A „felkészítőnek”, vagy „fellépőnek” csúfolt valódi csupaszív harcosok már felfegyverkezve készülődtek saját csatáikra. Kellékekkel, szövegkönyvvel a kezükben élesítették fegyvereiket lelkesen, miközben magukat bíztatva énekelgettek, hogy oldják a feszültséget, energiát gyűjtsenek a nagy harcra, amit a közönség, vagy épp az értékelők elismeréséért vívnak. Volt, aki fedezékbe vonult. Egy eldugott sarokban memorizálta versének százszoros biztonsággal betanult sorait. Hátul, csillogó egyenruhás elit alakulatok gyakorlatoztak, hogy tánclépéseikkel minden kételkedésünkre hatalmas csapást mérjenek. Tábornokok estek ki szerepükből, és váltak a harc mezején egyszerű sorkatonává… Mindent a győzelemért! Érdekes, hogy egyetlen zsoldost sem láttam… Pedig állítólag mindent a pénz mozgat háborús időkben is… Talán épp azért volt valódi a lelkesedés, mert VALÓDI volt… Talán épp azért lett egyszerre Színész, Táncos, Zenész, Énekes sok emberből, mert valójában belül ők tényleg azok…
           Ha a színész önmagát alakítja, az a legnehezebb feladatok egyike. Az amatőr színészek többsége – a közhiedelem szerint – viszont csak erre képes. Az az amatőr, aki színész valójában, mert nem érzékel különbséget az óriások világa és saját élete közt, és önmagát alakítja, vagy épp – tudatában korlátainak – színészt játszik, és azon belül egy szerepet is, ami nem ő, – az akkor ki is, mi is?… – Ugye elveszítjük a fonalat? Nem tudok úgy tekinteni a sérült emberek színpadi műfajokban való megmutatkozására, mint egyszerű „amatőr művészeti tevékenységre”. De –nyilván – úgy sem nézhetem, mint „profi” (Jó Ég, de csúnya szavak ezek!) alkotók termékét… Az avatott szakemberei ezen műfajoknak azért mégiscsak évekig tanulják az egyetemen a „szakmát”. – Akárcsak a mi művészeink. Nem vesznek részt ugyan a felsőoktatásban, sőt, produktumuk minősége gyakran felkészítőik felkészültségi fokától függ csupán. A munkába fektetett alázat és energia viszont sok esetben egyetemi kötelező tantárgy lehetne. És ez az Istentől eredeztethető „belső tűz”, igenis ott munkál bennük is. És ragadós... Minden előadás, zenekar, tánccsoport, énekes, vagy verses produkció visszavonhatatlanul rám ragasztott valami jót, amit a látottak után még órákig, napokig hordoztam magamban… Az összhatás pedig a hét végére valódi katarzis–élménnyé ért bennem, amit talán egész életemben hordozok. S bár jómagam is harcos természetű ember vagyok, soha még ilyen boldogan nem adtam meg magam nézőként! Lefegyvereztetek!
           Évek óta kísérem figyelemmel a fesztiváli produkciókat. Hangsúlyozom, hogy magánvélemény következik, csöppet sem „szakmai szemmel” (nincs is nekem olyan). Elmondom a néző, illetve egy néző szemszögéből az észrevételeimet, ami persze egy másik szemszögből talán teljesen más…
           Lelkes színházba járó embernek vallom magam, némi rálátással a tánc világára is. Munkám kapcsán gyakran hallgatok énekeseket, versmondókat, de igényes zenekarok, együttesek koncertjeit is szívesen látogatom nézőként. Az MSMME fesztiváljának nézőterére Szarvason szándékosan ültem be úgy, hogy nem óhajtottam felmentést adni senkinek, semmilyen „hiányosságért”. Megpróbáltam a lehető legmélyebbre elnyomni magamban minden empátiámat, és – mérhetetlen önzőséggel – csak arra koncentrálni, hogy most Néző vagyok. Tessék engem szórakoztatni!
           Egy ilyen – valójában nagyon is rám erőltetett – szűrőn keresztül néztem a fellépőket, és nem vagyok csalódott. Rengeteg tehetség megcsillant a különböző műfajokban külön-külön is. Gondolok itt énekesekre, zenészekre, de versmondókra, és persze a színjátszókra és a táncosokra is. Szándékosan törekszem arra, hogy ne említsek külön egyetlen csoportot sem, hiszen nem az én tisztem az értékelés. Ennek ellenére nem tudom elhallgatni, hogy a NESZ idén elkápráztatott! Szívből gratulálok mindenkinek!
           Általánosan is jellemző volt a csoportokra a magas szintű felkészültség, amit itt most adott produkció minőségétől függetlenül, annak megvalósítására értek. Néhány kirívó eset azért akadt ennek ellenkezőjére is… Mert a néző szeme igenis látja az oldalról „belógó” papírlapot a szöveggel. Nem mentség, hogy „xy ügyes, csak nem tudja memorizálni a…” – ez a része nem érdekli a nézőt. A néző kegyetlen. Nincs mentség! Nem kell több mondatnyit beszélni annak, aki nem tud több oldalnyi szöveget memorizálni. A néző persze kíváncsi az illetőre. Hát táncoljon, vagy mondjon szöveget. – De szigorúan csak annyit, amennyivel elbír!
           Az általunk pártfogolt emberek úgy élik az életüket, hogy kénytelen alkalmazkodni hozzájuk a világ, mert önmaguk erre sokszor képtelenek. A színház világában a néző ezt nem teszi meg, mert nem teheti – épp irántuk való tiszteletből. Ha nem úgy nézem a sérülteket, hogy „jajszegénymilyenjóhogyvalamiszórakoztatja”, hanem úgy, hogy ha te SZÍNÉSZ vagy, SZÓRAKOZTASS, VARÁZSOLJ EL! – akkor mutatok valódi tiszteletet irántuk. Viszont mint ilyen néző, én is elvárom, hogy tiszteljenek nézői mivoltomban. Nem óhajtom a színpad közepén papírlappal, füzetkékkel átszaladó felkészítőt látni, (ha azt nem írták bele a darabba). Muszáj, hogy halljam a színpadon beszélő/énekelő minden egyes szavát, még, ha suttog is. Nem tudom átadni magam az élménynek, ha feszülten kell kihámoznom – szájról olvasva – az elhangzó szavakat. Nem megoldás erre a jó hangosítás sem. Ha nem érthető, ami elhangzik, a mikrofon csak még jobban zavar. Engem, a nézőt! Kizökkent, nem tudok figyelni tovább…
Mivel magam is dolgozom hasonló képességű emberekkel, már hallom is a felkészítőtől érkező kérdést: mit csináljak, ha valaki nem tud jobban beszélni, és nem is fejleszthető? Nézői énemnek – és talán a felkészítőinek is – erre is van válasza: MÁS eszközt kell használni, hogy megmutassa magát az illető. Sokszor egy mozdulat, egy tekintet beszédesebb száz elhangzó mondatnál. Keressünk ilyeneket! Nem kell feltétlenül táncszínházi, mozgásszínházi magaslatokra gondolni itt. Minden emberünknek van egy SAJÁT eszköztára! Keresgéljünk benne! Ha magáénak érzi a gesztust, az szól csak igazán hangosan. És megszületik a varázslat!
Amit – a néző szemével – általánosan problémaként éltem meg, annak többségéről nem is tehetnek az érintett csoportok, vagy legalábbis csak közvetve. Ez a fellépő ruhák, jelmezek kiválasztásánál volt érzékelhető. Azt, hogy egy jelenet jelmezei szegényesebbek, vagy egy tánccsoport ruháin idén nincs annyi kő, flitter, fodor, nyilván az általánosan rossz pénzügyi kondíciók okozzák. Viszont a jelmezek minőségének egységességét nagyon fontosnak tartom a színpadon! A „mindenkin egyforma póló legyen – elv”, valóban még mindig a legegyszerűbb megoldás arra, hogy teremtsen valamiféle (vélt, vagy valós) egységes kinézetet a színpadon, de kizárólag akkor, ha ezek azonos minőségű(!!!) ruhadarabok. Nem akarok buta tévéreklámokra hivatkozni, mikor azt mondom, hogy két, látszólag fehér ing közt óriási különbség lehet, de tény, hogy van.
Láttam olyan színpadi produkciót, amiben a minél színesebb hatásra törekedtek az alkotók, mert ez illeszkedett leginkább az általuk megidézett hangulatvilághoz. Ilyenkor is fontosnak tartom a harmóniát a színpadon. Ráadásul itt látja csak a néző igazán, mekkora a kontraszt egy kopott színes póló és egy „trendi”, mintás felső közt. Látja… Ha nem is teszi szóvá…
És nincs mentség, mert akkor megint jön a „deszegényattólmégolyanügyesvolt…” –érzés, ami nem érdekel, mert nem érdekelhet, ha tisztelem azt, aki a világot jelentő deszkákon áll! Ellenpélda erre Zsira meghökkentő hatású jelmez/díszlet – kollekciója, ami nyilván a rendező „képekben álmodó” világát tükrözte. Nagyszerűen kivitelezve. (És még egy személyeskedő megjegyzés: remélem, az új „irány” mellett találkozunk még a musicaltársulat munkájával is fesztiválokon! Sokan szeretjük őket!)
A Társastáncos csoportok munkájának színvonalán láttam talán a legnagyobb fejlődést idén. Jó koreográfiákat, alaposan kigyakorolt, zenében is pontos lépéseket, figurákat láthattunk. Hangulatos és szórakoztató volt szinte valamennyi csoport produkciója, amit többnyire jól szabott, igényesen tervezett és megvalósított, stílusában is megfelelő fellépő ruhában mutattak be. Botond Béla tanár úr keze nyomát szinte valamennyi csapat magán viseli a legjobbak közül. Hála neked Képzések, hála neked MSMME! Szívből gratulálok mindenkinek!
A Színjátszók is bizonyították, hogy nem holmi „szélmalomharc” – megkísérelve a lehetetlent – olyan embereket beavatni a színház világába, akik egy teljesen más terület felesküdött szakemberei, hiszen a lelkes tanítványok irányítása alatt egyre többször születik olyan alkotás, amire nézőként felkapom a fejem. Már–már valódi színházi élménnyel rokon borzongás futott végig a testemen egy-egy jó pillanat láttán, ami Fehér István tanár úr és avatott stábja gyermeke – még, ha csak közvetve is. Néző, fellépő számára egyaránt megtiszteltetés saját tanáraink munkáját is látni ilyen alkalmakkor, építő beszélgetéseket folytatni a látottakról, amit idén Szél Anikóval is megtehettünk. Köszönjük, hogy velünk volt!
Örökös dilemma, és számtalan vita forrása a kérdés, jó-e, ha a felkészítő is megjelenik a színpadon. Egy-egy oldal képviselői millió érvet sorakoztatnak fel ilyenkor saját meggyőződésük mellett. Nem értem, miért kell mindenképp meggyőznünk a másik felet… Persze – saját csoportom kapcsán – soha nem éreztem „találva” magam, mivel a Waxban a segítők láthatóak, viszont egyikük sem felkészítő… Valahol a két oldal közt evickélve most nézőként azt kellett megállapítanom, hogy egészen egyszerűen nincs jelentősége, hogy van-e ép ember egy sérültekből álló társulatban. Ugyanis nem ez a lényeg. Nem húzza le egy alkotás színvonalát, ha egy sérült fiú mondjuk a tanárával táncol… – Ez is integráció valahol… Mint ahogy nem tudom nézőként a színpadon elkövetett hibák elkövetőit felmenteni csak azért, mert „bezzeg velük senki nem ment fel a színpadra”. A néző ugyanis joggal kérdezi ilyenkor, hogy „miért nem?”… Meggyőződésem, hogy, ha ettől lesz nézhető a produkció, igenis meg kell adnunk ezt a segítséget. Persze kizárólag a megfelelő arányban!
A néző nem feltétlenül örül ugyanis akkor sem, ha a másik véglettel találkozik. Hiszem, hogy, ha – saját kis belső világunkból kilépve – mindenki számára elérhetővé tesszük az előadásainkat, fontos, hogy tájékoztassuk a közönséget, hogy valójában mit, illetve kiket fog látni. Mert erre az élményre belül, igenis készülnünk kell, készen kell állnunk. És ha ez a tájékoztatás megtörtént, igen illúzióromboló hatást kelt, ha egy „lelkes segítő” mindenkit „lejátszik” a színpadon… – Nem ez a dolga ugyanis. Ez nem az a fórum, én nem erre „fizettem be” – panaszkodhatunk nézőként. Joggal.
Visszatérve saját színjátszóinkra, a segítség megfelelő aránya a színpad mögött is nagyon fontos. A strandpapucsban érkező pap, vagy a bő inget és sportzoknit viselő parasztfiú nyilván csak azért jött be így a jelenetbe, mert elfelejtette „befejezni” az átöltözést! Ezen inkább csak mosolyogtam. Rengeteg feladat hárul a felkészítőkre, kísérőkre egy–egy komoly fellépésen, és van, aki nem tud magától figyelni ezekre a dolgokra a szereplők közül. Ezt én úgy oldom meg, hogy a próbafolyamat során mindenki „begyakorolja” a rá jellemző problémákat megoldani. Nálunk mindenki felelős (próbán is) a saját jelmezéért, annak minden tartozékával. Épp úgy, ahogy a kellékeiért is mindenki maga felel! Ha valaki csak annyira képes, hogy szóljon, vagy, hogy előadás előtt odajöjjön, és meghúzza a hajamat, hogy így jelezze, van egy feladat még vele, azt kell kigyakorolnunk.
A színpad mögötti történések határozzák meg minden kifelé mutatott részletünket! Így, ha csak pár percünk van is bedíszletezni egy-egy fellépés előtt, mindenki tudja a dolgát. Sokan a felkészítők közül abba a hibába esnek, hogy aránytalanul nagy terhet vállalnak magukra, mert „csak akkor vagyok biztos benne, ha magam teszem oda”! Tapasztalatból mondom, hogy ez nagyon rossz taktika. Nem sokszorozódik meg fellépés előtt a karunk száma. Még ha az első időkben néha úgy tűnik is…
És nem vagyok egyedül, még, ha az egész „cégnél” csak magam képviselem is a színpad mögötti segítséget… Ott a társulatom! Vegye ki mindenki a részét az előkészületekből is! Ettől válunk valódi közösséggé, és ettől érzem felkészítőként, hogy nem emberekkel, hanem emberek közt dolgozom! Ez persze csak egy ötlet, és talán sokak meggyőződésével ellenkezik is. Nálam/nálunk bevált. A tavaly bemutatott „Ab ovo” már ennek szellemében készült. Egy húsz fős társulat kellékeit, jelmezeit, maszkját egyedül még felügyelni is megerőltető… Beleroppantam volna, ha nem áll teljes mellszélességgel mellém a 4 fős kísérő csapat, meg persze a társulat maga! Igen… Hosszú napokba, hetekbe telt megtanítani egy sérült embert arra, hogyan öltözzön egyedül, hogyan vigye mindig be ugyanoda ugyanazt a dolgot, és hogyan ne hagyja bent, ha már nem kell… Ez legalább olyan időigényes művelet, mint maga a jelenet színpadra állítása. De megéri! Magunknak szervezzük meg, a saját dolgunkat könnyítjük vele – a „rettegett” önző néző megelégedésére, aki szórakozni akar! És aki sajnos mosolyog, ha látja, amint két törékeny testalkatú hölgy építi a díszletet, mialatt a társulat hatalmas termetű férfi tagja oldalt szépen, türelmesen áll… Mert idén láttam ilyet…
Viszont a „szépen, türelmesen” gondolat kapcsán eszembe jutott még valami, ami meghökkentő volt számomra pozitív értelemben. A hosszú fesztiváli évek alatt megtanult minden szereplő NÉZŐKÉNT is helyt állni. Nyilván ez is a kísérők áldozatos munkáját, mindenre kiterjedő figyelmét dicséri. Idén elvétve sem láttam „vaktában beterelt”, unatkozó, hangoskodó csoportokat a nézőtéren. Lelkesen tapsoló, figyelő és értő közönséget láttam. Hatalmas, jó helyen felcsendülő nevetéstől visszhangzott a nézőtér, jókor, a megfelelő arányban szóltak a tapsok is, jó volt sodródni a hangulattal… És lám, időnként az önző néző bőréből is együtt bújtunk ki, ha valakinek bátorítás kellett a színpadon. Valódi csodával határos pillanatok ezek! Csodásak, de nem megismételhetetlenek! Bízom benne, hogy még sok élményt tartogat számunkra ez a furcsán, valahol szívtájékon összenőtt kis közösség, amit Speciális Művészeti Műhelynek hívnak…

Kincs Alexa

2010. szeptember 17., péntek

Észak-alföldi Regionális Kulturális Találkozó-Püspökladány

„S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.”

Püspökladányban jártunk, Egyesületünk Észak-alföldi Regionális Kulturális Találkozóján, melynek alaphangulatát megadta a fenti Reményik Sándor vers részletecske, melyet a találkozó nyitányaként Varga Lászlótól hallhattunk.
Modern táncok, verses egyvelegek, dalospacsirták, a 8 törpe és a nagyszájú Hófehérke, és többek közt egy fergeteges rock n’ roll party szórakoztatta a díszes egybegyűlteket ezen a kissé borongós, csütörtöki napon! Mondanom sem kell, házigazdáink jócskán kitettek magukért, színvonalas előadásokat láthattunk, finom ebédet kaptunk, és a program zárásaként minden fellépő csoport – megelégedésünkre - egy adag tortával a begyében távozhatott.
Új kedvenceim közé tartozik mostantól a versmondók kishercege, a balmazújvárosi Makula Rómeó, a Napfényes Sziget Integrált Intézmény rumba táncosai, és persze a debreceni Szivárvány Zenekar tagjai.
Klassz kis nap volt, remélem ti is jól szórakoztatok! J

2010. szeptember 14., kedd

Műhely hírek online

m ű h e l y  h í r e k  o n l i n e
2010.  szeptember 13.,  összeállította: zsupos dóra



Műhely hírek online

Kéthetente megjelenő online hírlevelünk a Magyar Speciális Művészeti Műhely Egyesület aktualitásairól, rendezvényeiről, tagintézményeinek programjairól tudósít. Sérült embertársaink művészeti tevékenységét követheted nyomon jelen hírlevél olvasásával!

Korábbi számaink csekkolhatóak az alábbi blogon:




Álmodtam egyet… Speciális Filmszemle Zsirán

Előző számunkban olvashattatok a zsirai Speciális Filmszemle lezajlásának mikéntjéről, részleteiről, élményeiről. Mai számunkban megosztom Veletek a kisjátékfilm kategória első három helyezett alkotását, melyek közül a Töredékek és az Átváltozás című munkák egy dániai filmfesztiválon is helyet kaptak, egy rangos nemzetközi versenyen!

I. helyezett: Nagy Rita, Zsira, Töredékek című kisfilmje

II. helyezett: Major József, Tordas, Színjátszók című kisfilmje

III. helyezett: Kiss Ferenc és Szalai István, Peresznye, Átváltozás című kisfilmje



Püspökladány – Regionális Kulturális Találkozó

2010. szeptember 16-án 10 órás kezdettel a püspökladányi Napfényes Otthon dolgozói és lakói Regionális Kulturális Találkozóra invitálják a tisztelt olvasó publikumot! Utolsó felhívásukat közvetítem, nyugodtan tessenek csak lájkolni a rendezvényt! Csütörtökön remélem, összefutunk a helyszínen.



Az Isten pénze

A KOMISZ (Komédiás Integrált Színház) 2004. nyarán a Fővárosi Önkormányzat zsirai Értelmi Fogyatékosok Otthonának tehetséges, színházat, színjátszást kedvelő és szívesen művelő lakóiból, valamint a soproni Líceum Színtársulat tagjaiból alakult zsirai kezdeményezéssel. 2010. június 19-én a Színtársulat nagyot durrantott a budapesti Művészetek Palotájának Fesztiválszínházában egy egész estés előadással, Müller Péter- Tolcsvay László- és Müller Péter Sziámi Az Isten pénze című musicalével!
Ecker Zita beszámolóját olvashatjátok a következőkben!

Valaki mert nagyot álmodni.
Valaki másokat is a jó ügy mellé tudott állítani.
Valaki a sok-sok akadály és kétség ellenére is véghezvitte azt, amit célul tűzött ki.
Sikerült neki. Sikerült nekik.
Mi volt a nagy álom? Az, hogy csatlakozzunk az Európai Unió által meghirdetett „A szegénység és a társadalmi kirekesztettség elleni küzdelem éve” programhoz.
Mi, akik magunk is elvárhatnánk, hogy mások segítsenek rajtunk.
Mi, akikről sokan azt gondolják, hogy csak vegetálnak lakóink az otthonban, s a közpénzeket élik fel.
Szalai Péterné, Gitta volt az álmodozó. Az Ő ötlete alapján a történelmi egyházak vezetőit kereste fel küldöttségünk, hogy segítséget kérjen a Komédiás Integrált Színtársulat részére. Kérésük „mindössze” annyi volt, hogy az Isten pénze c. musical előadásához fellépési lehetőséget szervezzenek számukra.
A görög katolikus püspök, Kocsis Péter Fülöp apostoli kormányzó nem tétlenkedett, azonnal a Művészetek Palotája kapuit nyitotta meg előttünk. Ezután egyre több jószándékú „idegen” állt az ügy mellé. Egyre többen hittek abban, hogy tudnak segíteni, s persze egyre több volt a kétség is.
Mindenki tette a dolgát, s a mű összeállt.
Azt hiszem elfogultság nélkül állíthatom, hogy az összefogás és a közös cél csodákra képes. 2010. június 19-én este a Művészetek Palotájában tanúi lehettünk annak, hogy a KOMISZ® - a Benedek Elek Pedagógiai Főiskola hallgatóival és oktatóival, valamint gyermekekkel kiegészülve – elvarázsolta a nézőtéren ülőket. Többek közt Tolcsvay László zeneszerzőt, a történelmi egyházak képviselőit, Nyitrai Imre helyettes államtitkár urat, a fenntartó részéről érkezőket, a hozzátartozókat, a társintézmények vezetőit és dolgozóit, saját lakóinkat és kollégákat.
Csodálattal néztük, ahogy egyik–másik lakónk teljesen átszellemülve, a szerepével azonosulva jelenik meg a színen. Ámulattal hallottuk, hogy a felénekelt dalok mennyire erősek, vagy lágyak, tiszták, vagy kevésbé azok. A színtársulatot először látók is csak az első percekben értek rá azon tűnődni, hogy vajon ki a segítő és ki a segített. Mert nem volt különbség, mindenki színész volt, nem is akármilyen. Olyan, aki egy álmot valóra vált...



Szarvasi Fesztivál – Az utolsó felvonás

2010. július 5-én véget ért nagysikerű XXIII. Országos Kulturális Fesztiválunk Szarvason. A feszten készült pikcsöröket a picasaweb-en megosztottam, hátha akadnának érdeklődők!(?)
Nyomon követhetőek vagyunk a www.msmme.hu honlapon, továbbá a megadott picasa oldalon:




James Bond lány utolsó (t)aktusa

22 éves (még 2 hétig L) létemre azt hiszem, egészen jól mozgok a fesztiválok világában. Őslakosnak számítok például a már 12 éve szuperáló Hegyalja Fesztivál forgatagában, büszkén jelenthetem 7 nyáron keresztül zúztam a partit a Tisza partján hozzám hasonló, kissé gyengén bútorozott arcokkal. A 2010-es nyári szellő azonban valami teljesen más fajta érzelmi tobzódást fújt utamba, nevezetesen az MSMME Országos Kulturális Fesztiválját. Neves előadók, hangolás, beállás, próbák, sztárallűrök… Egy könnyűzenei fesztiválon érzem magam, megvan a pörgés, a feeling, az életérzés! (prioritások: olcsó a sör, mindig van meleg víz a zuhiban és nincs sorban állás a toalett előtt. Most azt hiszed ez nem fontos, no, csak próbálnál meg hajnal 3-kor Tokajban két koncert között bejutni egy TOI-TOI mobilwc -be…)
Töredelmesen megvallom a néhány napos csúszás nem egészen a véletlen műve. Dórike alkotói válságba esett. Az utolsó akkordokat pengetjük a szarvasi fesztivál képzeletbeli gitárján. A morajló tömeg lassanként oszladozik, s azt hiszem, a búcsúzás, mint műfaj, elképzelés vagy tett, nem kifejezetten fekszik nekem. Most rövid időre bár, de James Bond lány nyugdíjas állományba vonul (remélhetőleg csak a következő nyári fesztiválig, bár jövőre Lara Croft szeretnék lenni. Tök jó a sérója, és még dzsúdózni is tud, ellentétben velem, aki legalább hat éve csak teketória sportágban jeleskedem…)
Vasárnap is mozognak azért a rock n’ roll rugói - a Tankcsapda is megmondta – így hát csapjunk is egyből a közepébe! J. Munkára fel elvtársak, Sztahanov Dóra szolgálatra jelentkezik!

Mint ahogyan az köztudott (remélem, hogy az, mert hát ugye figyeltek rám??!) NESZ rajongó vagyok. Idén új zenésztársakkal léphettünk porondra a legutóbbi fellépéseink alkalmával (nem, nem a St. Martinra gondolok, bár egészen hozzánk szokott ő is – ilyen ez a popszakma). Elnézést a királyi többesért, semmi közöm a zenéléshez, valójában én csak a banda kamu-kreatív szócsöve vagyok. Na de, kis kitérő után oda szeretnék kilyukadni, hogy néhány gyöngyösi vagány is becsatlakozott a Nemzeti Színkottások családjába. Legutóbbi naplójegyzeteimben sajnos elfelejtettem megemlíteni a Nádudvari Péter és Rédei Judit vezette Gyöngyszem zenekart. Carl Orff, Beethoven és többek között Brahms művek csendültek fel a 2007-ben újraszerveződött muzsikusoktól. Tudom, véleményem szubjektív, de azért nagy–nagy gratuláció skacok!

„Lehet egy dal, vagy ritmus, vagy zaj, egy árva hang, egy jel.A zene az kell, hogy ne vesszünk el, hogy mégse adjuk fel!” – Valahol Európában.
Mi itt, Magyarország közepén, egészen pontosan Szarvason semmiképpen nem adjuk fel. Főleg addig nem, amíg a várpalotai Lashó Lecsó zenekar frontemberének, Harmat Dávidnak concertóját nem hallgatjuk meg. Nem tudom ismeritek-e ezt a fantasztikus, szöszke hajú, autentikus cigány zenét játszó srácot, aki az elmúlt években Lengyelországban is öregbítette kis hazánk hírnevét nemzetközi fesztiválokon? Csak úgy, mint ott külföldiában, most itthon nekünk is ugyanolyan lelkesen, lehengerlően és profin ad ízelítőt a cigányzene gyöngyszemeiből.

Wild- wild west! Tiszta Vadnyugat emberek! Kalmár Anikó és a bánhalmai Fenyves Tánccsoport táncosai country- t roptak a fesztiváli színpadon, akiknek azt hiszem maga az amerikai „farmerzene” nagyatyja, Johnny Cash is szívesen húzta volna a talpalávalót. Géppuska lábak, vad lovak, mindenki fedezékbe…jíííhááá  !!!

Nemes feladatomnak tartom, hogy számot vethetek az általam csak STÁB - ként emlegetett színpadi hátteres kis bagázsról, akik nélkül a fesztivál nem működhetett volna ilyen simán és gördülékenyen. Őket nem láthattuk soha, csak tudjátok, mint Merlin a varázsló, a háttérből mozgatták a szálakat, hogy minden úgy történjen, ahogyan az a nagykönyvben meg vagyon írva. Innen is üdvözletem a gyöngyösieknek, Maka Piroska Igazgató Asszony szorgos bandájának, szerettem veletek, vagy néha inkább rajtatok lógni.

Mint minden tisztességes fesztiválon, itt nálunk is az utolsó este hozza a legnagyobb fergeteget. Nem is olyan kisméretű fesztiválos kommunánk last minute utazással (lábbuszon) jegyet váltott a négyszögletű kerek erdő mélyén megbúvó Club Azték nevezetű zenés-táncos motivációs bázisra. Disco disco – yo-yo! Csavard a csípőd jobbról balra, kezeket a magasba, érezd a ritmust, vedd át az ütemet! (Bárki bármit mondjon, lazán lehetnék Gene Kellyné… igaz Béla bácsi??!)

Személy szerint nem szaporítanám tovább a szót (bár ehhez nagyon értek). Tőlem - Nektek:

 „Látni és hallani:
Azt, ami bennem van,
És nem azt, aminek lennie kellene.”

Látni. Hallani.
Köszönöm Neked, Nektek, Nekik… mindenkinek.
Néha már tudom, hogy „ott” „az” van. Bennem.

Jövőre, Veletek, ugyanitt!!!
Dórike

2010. szeptember 4., szombat

KOMISZ

A Nyomorultak volt az első előadás, amit a Komédiás Integrált Színháztól láttam - talán 4 évvel ezelőtt?
Hihetetlen élményt jelentett, amit az azóta látott darabok, - bár nagyszerűek voltak, úgy a Valahol Európában, és az Óz a nagy varázsló, mint az Isten pénze, - nem hoztak vissza.
A zsirai őszi napok színházi estjén látott Padlás újra szíven ütött... megérintett, ahogy játszott a társulat...

2010. szeptember 1., szerda

Afrikai Szafari - Zsirán

A júniusi filmszemle után ismét itt vagyunk Zsirán, ahol a homokszobrász fesztivál idén egy afrikai szafari világát idézte.
A téma ezúttal is megmozgatta a résztvevők fantáziáját, hihetetlenül ötletes alkotások születtek, és a bemutatók ez évben igazán jó érzéssel töltöttek el.
Értékelem a karakteres megjelenítéseket, s a párduc, a viziló és a teknős ilyenek voltak...