műhely hírek online
2011. augusztus 5. összeállította: zsupos dóra
Műhely hírek online
Az MSMME műhely hírek online netmagazinja sérült alkotók művészeti tevékenységét mutatja be. Róluk, értük, nekik, nektek!
YOUTH IN ACTION
Közel egy hónapja ért véget Nemzetközi Speciális Művészeti Fesztiválunk, melyet az idei évben a magas kultúra fővárosában, Pécsett rendeztünk meg.
A „Játszva látszom” mellett szintén Pécs városában, július 19 és 27.-e között Kincs Alexa koreográfus vezetésével belecsöppentünk egy igazi, valós, fiatalos akcióba (ha trendi akarok lenni, azt is mondhatnám, hogy dobtunk egy nagyon kúl dance art flashmobot az EKF közepén!:)).
A projekt résztvevői – magyar, dán, francia és lengyel sérült művészek és kísérőik - a táncművészet segítségével keltették életre a „Szerelem évszakai” címre hallgató darabot.
Legfrissebb műhely hírek online netmagazinunk a projekt megálmodóit, résztvevőit és a produkció értékelőit faggatja élményeiről, tapasztalatairól, szakmai benyomásairól!
„Hass, alkoss, gyarapíts…”
A nemzetközi együttműködés részletei előtt tekintsünk ki egy kicsit a közeljövőbe: a Magyar Speciális Művészeti Műhely Egyesület 2011. szeptember 23-27. között ismételten Országos Ipar-és képzőművészeti tábort hirdet Tatán!
Várjuk mindazon résztvevők jelentkezését, akik fogékonyak a művészetek iránt, szívesen fejlesztik tehetségüket, és nem riadnak vissza néhány napnyi jó társaságban eltöltött alkotómunkától!
Találkozzunk idén is az „Élővizek városában”, Tatán!
Nem kellek én ehhez. Bevezető nélkül. Kincs Alexa. A szerelem évszakai színpadra álmodója!
„… és rohanj, és táncolj, és ugrálj, és üvölts, vagy csinálj bármit, csak lássam rajtad, hogy élsz!”
Az egyik közösségi portálon jelezte ma ezzel egy kedves ismerősöm, hogy kezd lassan elege lenni a hőn óhajtott nyári vakációból… Ez egyébként tipikus diák/pedagógusbetegség… A tanév vége felé már visszaszámolunk. Ha lehetne, bele is pörgetnénk az időbe, hogy végre nyár legyen. Aztán néhány szabad, valóban felhőtlen pihenőnap után elkezdenek hiányozni a megszokott hétköznapok… Írtam is gyorsan néhány sort unatkozó tanítványomnak, bíztatván, hogy nincs egyedül a világban, mert én is hasonló cipőben járok, mire visszakérdezett: „Hogy sikerült a pécsi fesztivál? Remélem, hoztál felvételt, meg képeket!”
Felvételt… fotókat… címeket, terveket, ötleteket és új barátokat is hoztam, mint rendesen… De, hogy „hogy sikerült”? Érdekes, hogy ez most valahogy nem úgy volt fontos, mint máskor… Egy eredményes szereplés után valamilyen versenyről hazaérve első dolgom, hogy megnézem a felvételt a rendezvényről… Javítgatnivalót, csiszolásra szoruló részeket, részleteket keresve… Ez most valahogy elmaradt. Talán azért, mert egyszeri bemutatásra szánt munkát tudunk most magunk mögött. Valószínűbb viszont, hogy más áll a dolog hátterében. Maga a munka – mennyire rossz kifejezés ez ide – volt ugyanis az, amit valódi eredményként tartok számon. (Még, ha az „eredmény” kifejezés legalább annyira nem tükrözi is az érzéseimet, mint a fent említett „munka” szó). De, hogy „hogy sikerült”?... Azt úgysem tudom elmondani…
Ezt éreztem akkor is, mikor a barátnőm tengerparti nyaralásán készült képeket nézegettem… Mert mit nekem tengerpart?! Olyan hullámok csapkodnak bennem szeretetből, emberi érintésből, könnyből és mosolyból… annyira megrázó és felemelő az az élménykavalkád, amit hagyott bennem az a pár nap ott, Pécsett, hogy bármilyen parton sütkérezve sem érintett volna mélyebben semmi…
„Ezt azért alaposan át kell gondolnod!” – visszhangzanak bennem édesanyám szavai, amivel a kezdetekkor próbált a realitás talajára visszarántani. Emlékszem, kitörő örömmel újságoltam, hogy milyen fantasztikus kihívás nekem Asztalos Zsolt Elnök Úr felkérése. Első perctől rajongtam a Speciális Művészeti Műhely által megálmodott ötletért. Hozzunk létre valami közös produkciót! Van ennél fantasztikusabb? Évek óta találkozunk a Műhely fesztiváljain tehetséges magyar színjátszókkal, táncosokkal, zenészekkel. Ismerjük a lengyel, francia, dán csoportok munkáját is. Szenzációs ötlet összehozni őket egy csapatba! Már akkor is jóleső borzongás lesz úrrá rajtam, ha csak a Nemzeti Színkottások évről évre megújuló és egyre fejlődő produktumára gondolok. És most itt a lehetőség, hogy a mozgásszínház eszközeivel ugorjunk még egyet, és valódi, nemzetek közti együttálmodást valósítsunk meg! – Nagy szavak ezek, tudom. De mi ott, akik végül részeseivé válhattunk az élménynek, valóban együtt álmodtunk abban a pár napban. Valami egészen merészet…
Merészet, és néha hátborzongatót is… Mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak kétségeim, félelmeim a dolog kivitelezhetőségével, működni tudásával kapcsolatban… Pécs felé az autóban különböző érvek és ellenérvek cikáztak a fejemben… Mindenféle korosztályban tanítok. Egy évtizedes tapasztalat áll a hátam mögött sérült emberekkel való munkában is. Emellett iskolák, képzések, továbbképzések, aztán az Egyesületnek szánt „vizsgamunkám”, az Ab ovo a tarpai társulattal, ami mind-mind feljogosíthat arra, hogy ilyen meggondolatlanul lelkesen vágjak bele ebbe a hatalmas feladatba. Mondjuk az Ab ovo-ra nyolc évig alapoztam a csapatomat… –Nem lesz baj, a mostani társulat tagjai sem kezdők! Abban az előadásban már kész karakterekre írtam a szerepeket, hiszen ismertük egymást… –Az sem gond, majd megismerkedünk. Igen, azt általában egy jó beszélgetéssel kezdjük, meg ismerkedős játékokkal… –Csak most nem beszéljük egymás nyelvét!!! Na, ennél a pontnál jutottam magamban arra a következtetésre, hogy most az egyszer nagyon jól döntöttem, hogy mégsem „gondoltam át alaposabban” részvételemet a projektben, hanem azonnal igent mondtam a felkérésre.
A helyszínre érve most csak fokozták a szorongásomat a máskor annyira várt fesztiváli nyitómozzanatok, az első találkozás a főszervezőkkel. Reni, a minden problémára megoldást ismerő, fantasztikus személyiségű lány kedves üdvözlése, a bárki lelkére bájosan rámosolygó kis tavasztündér, Dodó vicces mondatai, Zsófia asszony nyílt, őszinte érdeklődése hogylétünk felől, vagy épp Asztalos Zsolt Elnök Úr nem is tudom honnan vett, higgadt magabiztossága most mind-mind növelték bennem azt szűnni nem akaró félelmet, amit… – amit a magyar táncosokat képviselő balmazújvárosi csoport megjelenése egy csapásra oldott. Vezetőjük, Iszák Anna és kollegái munkásságát évek óta lelkesen figyelem az MSMME rendezvényein, nagyszerű csapatnak tartom őket. A táncosokkal viszont először nyílt alkalmam személyesen találkozni. A gyors bemutatkozás után néhány perccel már arról beszélgettünk, milyen képeket készítettek érkezésük után a szobáikban. Lelkesen újságolták, milyen táncokkal foglalkoztak a fesztiváli felkészülés ezt megelőző hónapjaiban, és, hogy mennyire várják már, hogy „holnap” legyen, mert „akkor ugye elkezdjük a közös munkát?”
–Erre a kezdésre azért nem számítottam. Nyitottak, kedvesek és máris hihetetlenül lelkesek voltak a nagyháti táncosok. Annyira, hogy kicsit szégyelltem is magam korábbi félelmeim miatt… Ilyen csoporttal nincs, ami ne működne…
Már az első közös próbanapon ugyanerről győzött meg a külföldi szereplők hozzáállása is. Anne, a francia csoport vezetője, lelkesen és nyitottan viszonyult közös munkánkhoz, és persze ez a lelkesedés csoportja minden tagjára átragadt. Az első közös foglalkozás előtti pár percben, amíg elképzeléseinket, elvárásainkat osztottuk meg egymással, ott motoszkált bennem ismét a bizonytalanság. A próbaterem teraszán beszélgettünk, miközben odabent a francia táncosok a magyarokkal… Ismerkedtek… Mi egyeztettük a legszükségesebbeket, Reni fordított, aztán kialakult egy angol-orosz-francia-magyar keverék, „saját nyelvünk”, amit akkor használtunk, mikor az angol szókincsünk nem volt elég gazdag gondolataink átadásához… Bent meg a „gyerekek” egymás közt… Mi lesz ebből?!
Hamar rájöttem, hogy ismét „túlgörcsöltem” a dolgokat… Táncosaink ugyanis, látszólag minden nyelvi nehézség nélkül gördülékenyen megismerkedtek. Bemutatkoztak egymásnak, aztán egy nagy körbe ültek, és máris beszélgettek… Ámulattal néztem őket… Viccelődtek, udvarolgattak egymásnak, aztán próbálták ők is L-A-SS-AAAA-N elmondani közlendőjüket, mikor nem értette a másik (hányszor jár így az ember külföldön)… Végül egyszerűen elmutogatták, mit akarnak. Arcukkal, kezükkel, aztán már egész testükkel is… Ez az! Megpróbáltam észrevétlenül megfigyelni saját eszköztárukat, mozdulataikat… Én így ismerkedtem a csoporttal. Aztán csatlakoztunk mi is a körhöz, és elkezdődött egy olyan munkafolyamat, amelyre nagyon jó visszaemlékezni.
Megismerkedtünk a történettel, aztán a jelmezekkel is, majd a zenéket tanultuk meg közösen. Egy kizárólag (angol-, valamint bécsi-) keringőkből álló jelenetet álmodtam színpadra. A francia csoport évek óta a táncszínház eszközeivel mesél (vezetőjük, Anne balettművész, így ez nem jelentett újdonságot nekik). A balmaziak, (akiknek a társastánc a fő profiljuk) szintén hamar megértették, hogy most nem feltétlenül a tánctechnikai dolgok lesznek a leghangsúlyosabbak, hanem a mondanivalónk, amit ennek segítségével kommunikálunk a néző felé.
Épp egy monoton, statikus résszel foglalkoztuk, mikor arról beszéltem, hogy itt majd azt mutatjuk meg, milyen egy unalmas, elszürkült világban létezni, mikor az egyik magyar fiatal megkérdezte: „Keringővel?! Azt hogy?!”
–Hát így! –mutattam egy francia kislányra, aki a zenét hallva azonnal mozogni kezdett, bámulatos hitelességgel visszaadva azt a hangulatot, amit érzett közben.
Aztán az egész munkafolyamatban ez volt a jellemző. Egymás elképzeléseit, szavak nélküli gondolatait egészítettük ki és fűztük tovább… Nyelvi akadályoktól, a szereplők sérültségi fokától függetlenül. A magyarok technikai tánctudása (hálás köszönet Ancinak és Julcsinak az alapozásért) remekül kiegészítette a francia táncosok képességét, amivel érzéseket közvetítenek, mint ahogy a magyar csapat pontos keringői biztosították az adott kép ritmusának összerendezettségét.
Egyre gördülékenyebben dolgoztunk együtt, és észre sem vettük, hogy időnként azért eltértünk az előre kijelölt úttól, így változott menet közben a történet is, közös mondanivalónk. Ahogy például elkészültünk egy résszel, épp fellélegeztünk, hogy mindenki tudja a dolgát, és az egész nagyon hasonlít ahhoz, amit mutatni szeretnénk, Anne elmondta, hogy az egyik francia fiú csalódott kicsit, mert egy magyar lánnyal szeretne táncolni. Próbáltuk közösen megértetni vele, hogy erre sor kerül, de csak később, mire ő csalódottan megjegyezte, hogy ezt érti, de ő „most szeretne”…
Ha most szeretne, akkor most fog… Újra összeraktuk a képet, Christoph kapott egy magyar párt, és mindenki boldog volt. Igen, ez valóban nem követi feltétlenül azokat az irányelveket, melyek a színpadi megvalósítást hivatottak szabályozni, de gondoljunk csak bele, mekkora dolog az egy sérült fiútól, hogy felvállal egy esetleges konfliktust is akár, hogy saját ötletét is belevigye egy közös produkcióba! Valahogy így került a francia, vagy épp lengyel szereplők közé a balmazi Anikónk és Károlyunk is, akik érdekes tapasztalatokat szerezhettek más országok táncosaitól.
A lengyel fiatalok hozzáállása nagyon hasonlított arra, mikor nálunk, Magyarországon diákokból verbuválódik egy színjátszókör. Sokat viccelődtek, bohóckodtak a próbákon. Akadtak köztük, akik valódi elhivatottsággal közelítettek közös munkánkhoz, de volt olyan is, akit szemlátomást jobban motivált egy kedvesen rámosolygó szempár, mint maga a munkafolyamat, vagy a közös cél. Miért is lenne ez baj? Ők is egyet akartak velünk, a próbákon pedig fegyelmezetten helytálltak, még, ha néha belső poénok tárgyát képezte is az a magatartás, amivel próbálták mókásan kivonni magukat a feladat alól. Ezt is inkább csak egy-egy vicces gesztus mutatta, (mondjuk kicsivel később értek vissza a napi első szünetről, arra hivatkozva, hogy úgy értették, mára végeztünk). Mindezt kizárólag olyan keretek közt tették, ami nem hátráltatta a munkafolyamatot, inkább csak eggyel több mosolyt csalt az arcunkra…
Mosolyból pedig nem volt hiány… Rengeteget nevettünk magunkon, vicces helyzeteken, megoldódni látszó, aztán újra felbukkanó problémákon… És volt, hogy sírtunk is… Számomra az egyik legemlékezetesebb pillanat az volt, mikor az első jól sikerült összpróbán estünk túl éppen, a munkafolyamat vége felé.
Aznap nagyon sokat dolgoztunk. Mindenki fáradt volt, és pattanásig feszült idegekkel koncentrált a feladatára. Tudtuk, hogy mire kell készülnünk: aznap délutánra az első jelmezes összpróbát írtuk ki, amitől senki nem várt sokat. Ennek ellenére nagyon csalódottak voltunk. Addig már annyi apró csodát éltünk át együtt, és annyi energiát fektettünk mindannyian az egészbe, hogy csak egy színpadkész produkcióval elégedtünk volna meg. Hát nem az volt… Egy zagyva maszlagot sikerült elsőre produkálnunk. Láttuk ugyan, hogy összeáll majd a dolog, de akkor magam is úgy éreztem, hogy még legalább 2-3 hétre lenne szükségünk… Holnapután bemutató… Kiengedtük a táncosokat pihenni, mi, felkészítők pedig – most először –, kerültük egymás tekintetét… Aztán újra nekiugrottunk. Még fáradtabban…
És most működött… Mindenki tudta a dolgát a színpadon és a színfalak mögött is. Aki tévesztett, az helyrehozta, gördülékenyen és pontosan végigment minden. Nem tudom leírni, mit éreztem. Önkéntelenül mindannyian ugrálni, meg tapsolni kezdtünk a végén, nem három-négy, de száz nyelven gratulált mindenki mindenkinek. Akkor az ott, egy olyan pillanat volt, ami megismételhetetlen. Anci hangja ébresztett a diadalmámorból, miközben az egyik magyar fiú felé sietett: „Mi baj Feri?!” Megrémültem a gondolattól, hogy túlhajszoltuk a csapatot, és itt az eredmény, valaki nem bírta és rosszul lett… De nem. Feri mozdulatlanul állt a próbaterem közepén, és könnyekig meghatódva nézelődött a jelmezes sokadalomban… „Nem tudom, mi van velem!” – És csak törölgette a szemét… Az arcáról pedig olyan boldogság sugárzott a könnyek mögül, amitől mindenki egy emberként ölelte át… Akkor ott, valódi társulattá értünk.
A nagy nap reggelén már meg sem lepődtem azon, hogy az étteremben a reggelinél, az egyik francia kislány úgy üdvözölt, hogy minden előzetes bejelentés nélkül az ölembe huppant… Egy csapat vagyunk. A francia csoport többi tagja egységesen „I love Pécs” – feliratú pólóban érkezett… Mi más ez, ha nem pozitív előjel?! A lengyelek pedig hamarabb értek a színházba, mint mi. Pontosan… Ahogy egy főpróbához illik. És szemmel láthatóan nagyon izgultak. Vezetőjük, Maria is mindent megtett, hogy ösztönözze őket. Lukasz, aki saját zeneszámot komponált darabunkhoz, már kezdésre készen várakozott. Anne a tőle megszokott profizmussal hangolódott, és hangolta csapatát az előadásra. Anci és Julcsi, a magyarok segítői pedig az egész próbafolyamatban megmutatkozó hihetetlenül empatikus hozzáállásukat most is magukkal hozták. „Ura vagyok a helyzetnek, minden jól halad, nem is látja senki, hogy izgulok, hiszen épp úgy mosolygok, mint máskor. A hangom… A hangomra figyelnem kell, magabiztosnak kell tűnnöm… Jól vagyok, kezdhetünk!” – gondolatban meggyőztem magam, hogy nem látja senki, mennyire izgulok, mikor Anci csöndesen megjegyezte: „szívem szerint most leküldenélek a nézőtérre, és megtiltanám, hogy visszagyere az előadás végéig, de tudom, hogy belehalnál… Ne aggódj, minden rendben lesz!”
És végül rendben is volt. Legalább fél éve készültem belül erre a pillanatra… De magából, az előadásból csak villanásokra emlékszem… Az egyik ügyelő bíztatni próbált: szépen megtelt a nézőtér, nem kell aggódnotok. A díszvendégek köszöntője alatt csöndes készülődés a színfalak mögött… Aztán belevágtunk. Lukasz, a lengyel zenészünk élőben játszott. Annyira lelkes volt a publikum fogadtatásától, hogy kicsit még improvizált is közben. Tapsoltatta a nézőket… (Ami persze belezúzott kicsit a mögötte történő pontosan beállított mozgásba). Sebaj… Végül is fesztiválon vagyunk, belefér… A kritikus, sokat átrágott pontjain az előadásnak azért a színfalak mögött mi is ugrásra készen vártuk, hogy majd be kell rohannunk segíteni… Nem került rá sor. Olyan pontosan tette a színpadon mindenki a dolgát, mint még soha. És persze megvoltak azok a hibák is, amelyek nélkül nincs premier… Addig soha fel nem bukkanó akadályok, egy-egy „eltévedt” szereplő, aki mindig a legpontosabbak közé tartozott, de most blokkolta a drukk… – ezeket a szituációkat csak nagyon felkészült, rutinos színészek tudják kezelni. No meg az MSMME nemzetközi csapata…
Azok a szereplők játszottak most, akik két napja még összeütköztek a színpadon, mert az egyikük azt az instrukciót kapta, hogy OTT álljon, a másikuk pedig, hogy CSAK OTT MEHET EL. Rosszkor találkoztak a (színpadnál kisebb) próbateremben, és mindketten leblokkoltak. Mielőtt még „vérre ment volna” a dolog, megnyugtattuk őket, hogy mindketten jól tették a dolgukat, és a színpadon majd elférnek, csak most ez ilyen… (Gondolatban meg száz imát rebegtem el, hogy ez ne forduljon elő „élesben”, mert szemmel láthatóan nem tudjuk kezelni.) Most, a színházban pedig ugyanez egy egész „oszlopnyi” táncossal történt meg… És mit látok? Az én édes kis évszaktáncosaim gond nélkül alkalmazkodtak a helyzethez, és nemcsak, hogy megoldották a problémát, de úgy oldották meg, hogy ezalatt végig karakterben maradtak, nem feledkezve el bejövetelük valódi céljáról. Bámultam őket! Számtalan ilyen történetet mesélhetnék még, és szeretném, ha még távolról sem tűnne úgy, hogy épp én voltam az, akinek nem volt elég hite a közös munkában. Mert kezdettől volt. De oly mértékben szárnyalta túl a résztvevők teljesítménye, befektetett energiája, vagy épp a csoportok vezetőinek „a közös cél mindenek felett” –jelmondatú hozzáállása a várakozásaimat, hogy arra nincsenek szavak. De ha vannak, azok a hálás köszönet szavai. Fantasztikus élmény volt számomra, hogy részese lehettem ennek a csodának!
Persze ezeket a belső mozzanatokat csak az látja, aki ott élt, együtt mozgott, lélegzett velünk ebben a pár napban. Meg talán Ti, kedves felkészítők és szereplők! Színészek, táncosok, zenészek, filmesek, alkotók a Magyar Speciális Művészeti Műhely Egyesületén belül. Mert valóban igaz, hogy „Jót, s jól, ebben áll a nagy titok”… –én mégis azt mondom, hogy a jóra törekedni, vagy egy hatalmas ugrással átröppenni saját tanult, vagy épp társadalmilag ránk aggatott korlátaink fölött, az igenis elismerésre méltó teljesítmény. Számomra pedig valódi katarzis!
Köszönöm az élményt!
Kincs Alexa
A pécsi kulturális fesztivál minden jelentősebb mozzanatát Fábián Gábor kapta lencse végre, így téve halhatatlanná számunkra a megélt fesztiváli pillanatokat!
Kukkantsunk is bele, de azonnal! J
A projektben résztvevő művészeti csoportok közül a balmazújvárosi Wywaras Dance Group két táncosának – Seres Gábor, László Teréz – rövid beszámolóját is közzétesszük.
Reméljük számotokra is nyújt majd érdekes és érdemleges információkat a fiatalok élménybeszámolója! J
Pécsen voltunk
Nagyon nagy várakozással és izgalommal indultunk útnak. Azon töprengtünk, milyen lesz majd a közös munka a külföldi csoportokkal. Azt sejtettük, hogy kemény és fárasztó napok várnak ránk. Meglepetésünkre a próbák a Hotel Pátriában és a Pécsi Nemzeti Színházban zajlottak.
Alexával nagyon hamar összebarátkoztunk valamennyien. Már az első találkozásunkkor elnyerte a csapat bizalmát és szeretetét. Ő elmesélte nekünk, hogy mi lesz a története a táncnak, amelyhez a koreográfiát készítette. Elmondta, hogy hogyan gondolta ezt megjeleníteni, kitől mit vár. Megnézte ki hogyan táncol, majd megbeszéltük a szerepeket.
Felkészített bennünket, hogy kemény munka vár ránk!
Másnap a franciák már vártak ránk, merthogy velük, a dánokkal és a lengyelekkel dolgoztunk együtt ebben a produkcióban, amely „A szerelem négy évszaka” címet kapta. Nagyon aranyosak voltak, jól összebarátkoztunk velük. Az elején nehezen mentek a dolgok, a nyelvi nehézségek miatt, de aztán beindult a gépezet. Megtaláltuk a kommunikáció módját. Az egymáshoz való jó hozzáállás és türelem eredményhez vezetett.
Az alaplépésekkel nem is volt gond, de a koreográfiát megtanulni, észben tartani, mindezt három nap alatt…! Azért nem semmi!
A sikeres felkészülésünk talán annak is köszönhető, hogy nagyon jól éreztük magunkat.
Kemény munka volt és mégis felemelő érzés! Rajtunk nem múlt, dolgoztunk keményen.
S eljött a nagy nap. Az a nap a mi napunk! Előzőleg Alexa még elmondta, hogy nagyon jó volt velünk dolgozni, s ha nem úgy sikerülne is az előadás, ő akkor is tudja, hogy mi jók vagyunk. Mi erre azt válaszoltuk, hogy mi mindent beleadunk annak érdekében, hogy az előadás remek legyen.
És valóban nagyon igyekeztünk. Nagyon tetszett az előadás mindenkinek, nagy sikert arattunk. Még Béla bácsit is sikerült meglepni, ő is elérzékenyült. Mindenkitől nagyon jó kritikát kaptunk.
Jó volt látni Alexát, akinek a szemében az öröm és a meghatottság könnyei csillogtak.
Elmondani nem lehet, mindazt, ami aznap történt velünk, ezt át kell élni! Mindenki szárnyalt! Mindenki előtt le a kalappal!
Szeretnék még sok ilyen élménynek részese lenni!
Seres Gábor, Balmazújváros
Nagyon nagy örömmel fogadtuk a meghívást, hogy minket választottak a francia, dán és lengyel csoport mellett, hogy együtt szerepeljünk egy közös, nemzetközi produkcióban.
Megérkeztünk Pécsre, ahol a Pátria Hotelben voltunk elszállásolva. Még akkor este megismerkedtünk a felkészítő tánctanárnővel, Alexával.
Másnap elkezdődtek a kemény próbák a franciákkal és a lengyelekkel együtt. Az elején nehezen ment a kommunikáció, de „kézzel-lábbal” sikerült megértetni magunkat. A próbák alatt külföldi társainkkal szoros barátság, sőt szerelem is alakult ki.
A hosszú és fárasztó próbák után szombaton felléptünk a Pécsi Nemzeti Színház színpadán.
A közös produkciónk címe: A szerelem négy évszaka. Hatalmas sikert arattunk vele! A közönség percekig állva tapsolt nekünk. Sokan gratuláltak a remek produkcióhoz.
Élményekkel és új barátságokkal gazdagon tértünk haza.
László Terézia, Balmazújváros
Tisztelt Olvasó Közösség!
Azon olvasóink szíves figyelmébe ajánlom a következő linket, akik (akárcsak jómagam) perfekt beszélik a lengyel, francia és dán nyelveket.
Külföldi résztvevőink élménybeszámolóját tetten érhetitek hivatalos blogoldalunkon.
Zárójel aki esetleg értelmezni tudja az említett mondatokat, kérem jelentkezzen e-mailben, köszönjük zárójel bezárve.
A művészek beszámolója után Iszák Anna, a balmazújvárosi Wywaras Dance Group művészeti vezetőjének tollából is kicsikartunk néhány hangzatos gondolatot a tánccsoport projektben való részvételéről, és annak részleteiről! (Hajrá AnyuJ)
A Youth in Action és a Wywaras
Az a szerencse ért bennünket, hogy 2011. június 19-27. között Pécsett francia, dán és lengyel művészeti csoportokkal együtt részesei lehettünk egy nemzetközi táncprodukció létrejöttének.
Nagy várakozással készültünk az eseményre. Izgalommal telve vártuk, hogyan fogjuk megértetni magunkat, milyen lesz majd a velük való közös munka. Izgatottan várta a csoport, hogy megismerhesse Kincs Alexát, ennek a produkciónak a megálmodóját, koreográfusát, betanítóját. Már a címe is sokat sejtet: A szerelem évszakai.
Tudtuk, hogy kemény munka vár mindenkire, de nem gondoltuk, hogy ennyire!
Aztán… valahogy minden olyan természetes volt! A csoport úgy fogadta Alexát, mintha ezer éve ismernék, szeretettel és figyelemmel vették körül. Ebben a néhány napban az ő szava volt a „szentírás”. Majd megismerkedtünk a külföldi csoportokkal. Az én szép szál és csillagszemű fiaim az első pillanatban elvarázsolták a francia lányokat. Így már nem volt nagy kunszt a közös munka. A barátságok, kötődések, érzelmek napról napra erősödtek. De a lengyel fiuk sem voltak közömbösek a lányaim iránt.
Ilyenformán megalapozva a közös munkát, elkezdődtek a próbák és vele együtt a mi kálváriánk. Izzadtunk, főttünk, birkóztunk a meleggel, a lépésekkel és egymással. Két nap elteltével azt gondoltuk, hogy nagyon jól haladunk. Harmadik nap reggelre kitört a frász, mert összegabalyodtak a fejekben és a lábakban a történések és évszakok. Alexa szemei kétségbeesést tükröztek, mikor megkérdezte: mi történt? Rövid válasz: „Alexa, világunkat se tudjuk!” De mit jelent az, hogy világomat se tudom? Nem baj, rövid szünet, lelki masszázs, folytassuk!
És valóban időt, energiát nem sajnálva, szinte éjt nappallá téve próbált a csoport. Közben szépen formálódott Alexa keze alatt a történet, kibontakozott a cselekmény. Alakult a színpadkép, formálódtak a ruhák, helyére kerültek az övek, patentok. A fáradt sóhajok és izzadtság cseppek mellett jókedvű kacagások, cinkos összekacsintások, kedves simogatások tarkították a közös próbákat.
És fogy az idő, nő a feszültség, leginkább bennünk, segítőkben. A csoport lelkes! Még így fáradtan is elhordana a hátán egy hegyet, ha Alexa azt kérné tőlük. De nem! Az arcon mindig kedves mosoly, a szemekben néha kicsi rémület, nyugtató, biztató szavak, egy érintés, egy simogatás – csak így érdemes egy ilyen úton elindulni, mert így sikeres lesz a munkád és a csapatod! Mert ez a sok nyelven beszélő, de egy célért küzdő nagy csapat most az Alexáé volt, s ő sikerre vitte a népét!
Eljött a nagy nap! Valahogy minden a helyére került: Lukasz, a ruhák, a francia apuka, Missis Maria, a szárnyak, a szalagok, a lépések, az érzések. Csak az én szívem akar kiugrani a helyéről! Mi baja lehet?
Kezdődik!
És szárnyalnak! Nem létezik senki és semmi más, csak A szerelem évszakai! De még milyen évszakai!!
S hogy lehet, hogy most minden kelléket elsőre megtaláltunk? És az hogy lehet, hogy most senki sincs útban? És az milyen már, hogy most mindenki tudja a dolgát?
Az utolsó ruhát adjuk! Már csak az össztánc és vége! Vége! Megcsinálták, megcsináltuk!
Hallod? Tapsolnak! Tapsolnak!
Iszák Anna, Balmazújváros
Végszóra
Ne feledkezzetek meg a fesztivál élet még mindig tart: augusztus 9-15. között Liget fesztivál, Fonyódliget!
Bikini, tinci-tánci, ugra-bugra, talán napsütés, hideg sör, Ti + ők + én…
Üdv, Dórike
