Fesztiváli élmények egy néző szemével
Nagyon szeretem a nyarat! Szeretem, mert pedagógusként ilyenkor mindig fellélegzem kicsit… Imádom a víz illatát, a virágok tiszta színeit, még a nap – olykor igen erőszakos – tombolását is… És persze az élményt, amit évről–évre átélek az MSMME jóvoltából, egy-egy csodaszép városban! Az idei helyszín, Szarvas, igazán belopta magát a szívembe! Az ott töltött idő alatt megpróbáltam összegyűjteni a lehető legtöbb élményt… Kilenc év óta – idén először –, nézőként vettem részt a fesztiválon.
Mátészalka, ahol élek, nincs túl közel a 2010-es fesztiváli helyszínhez, de a több órás út fáradalmai egy pillanat alatt semmivé lettek, amint megpillantottam néhány (jónéhány) arcot, akikkel évről – évre úgy üdvözöljük egymást Magyarország különböző pontjain, mint egy népes család tagjai vasárnaponként a nagyinál. Nehéz a szeretetről közhelyek nélkül írni. Az elismerésről még nehezebb. Még akkor is, ha ritka madár világunkban… Kiváltképp abban a „műfajban”, amit együtt képviselünk. Kedves Kollegák, szívből emelek kalapot előttetek! Köszönöm, hogy egy ilyen csapat tagja lehetek! Köszönet a szervező stáb fáradhatatlan, precíz munkájának, és persze az egyesület elnökségének is, akik idén aktív, lelkes szereplői, szervezői, irányítói voltak az eseményeknek! Köszönet Polák Terinek és Cseke Andrásnak is, akik mindent megtettek a rendezvény gördülékeny, színvonalas lebonyolításáért, akárcsak a fáradhatatlan Mezei Renáta és Zsupos Dóra, és persze Asztalos Zsolt elnök úr.
Mivel saját csoportom idén nem vehetett részt a fesztiválon, kicsit aggódtam saját lelki épségem miatt. Szerettek volna jönni, az anyagiak közbeszóltak… Féltem, hogy „csak” nézőként, nem ragad majd úgy magával a lelkesedés, pedig annyira akartam repülni veletek!!! Az utolsó pillanatig nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet – így is – részt venni a fesztiválon. Aztán már az első percekben meggyőztek, meggyőztetek arról, hogy itt valódi szeretet kísér minden látogatót. A „felkészítőnek”, vagy „fellépőnek” csúfolt valódi csupaszív harcosok már felfegyverkezve készülődtek saját csatáikra. Kellékekkel, szövegkönyvvel a kezükben élesítették fegyvereiket lelkesen, miközben magukat bíztatva énekelgettek, hogy oldják a feszültséget, energiát gyűjtsenek a nagy harcra, amit a közönség, vagy épp az értékelők elismeréséért vívnak. Volt, aki fedezékbe vonult. Egy eldugott sarokban memorizálta versének százszoros biztonsággal betanult sorait. Hátul, csillogó egyenruhás elit alakulatok gyakorlatoztak, hogy tánclépéseikkel minden kételkedésünkre hatalmas csapást mérjenek. Tábornokok estek ki szerepükből, és váltak a harc mezején egyszerű sorkatonává… Mindent a győzelemért! Érdekes, hogy egyetlen zsoldost sem láttam… Pedig állítólag mindent a pénz mozgat háborús időkben is… Talán épp azért volt valódi a lelkesedés, mert VALÓDI volt… Talán épp azért lett egyszerre Színész, Táncos, Zenész, Énekes sok emberből, mert valójában belül ők tényleg azok…
Ha a színész önmagát alakítja, az a legnehezebb feladatok egyike. Az amatőr színészek többsége – a közhiedelem szerint – viszont csak erre képes. Az az amatőr, aki színész valójában, mert nem érzékel különbséget az óriások világa és saját élete közt, és önmagát alakítja, vagy épp – tudatában korlátainak – színészt játszik, és azon belül egy szerepet is, ami nem ő, – az akkor ki is, mi is?… – Ugye elveszítjük a fonalat? Nem tudok úgy tekinteni a sérült emberek színpadi műfajokban való megmutatkozására, mint egyszerű „amatőr művészeti tevékenységre”. De –nyilván – úgy sem nézhetem, mint „profi” (Jó Ég, de csúnya szavak ezek!) alkotók termékét… Az avatott szakemberei ezen műfajoknak azért mégiscsak évekig tanulják az egyetemen a „szakmát”. – Akárcsak a mi művészeink. Nem vesznek részt ugyan a felsőoktatásban, sőt, produktumuk minősége gyakran felkészítőik felkészültségi fokától függ csupán. A munkába fektetett alázat és energia viszont sok esetben egyetemi kötelező tantárgy lehetne. És ez az Istentől eredeztethető „belső tűz”, igenis ott munkál bennük is. És ragadós... Minden előadás, zenekar, tánccsoport, énekes, vagy verses produkció visszavonhatatlanul rám ragasztott valami jót, amit a látottak után még órákig, napokig hordoztam magamban… Az összhatás pedig a hét végére valódi katarzis–élménnyé ért bennem, amit talán egész életemben hordozok. S bár jómagam is harcos természetű ember vagyok, soha még ilyen boldogan nem adtam meg magam nézőként! Lefegyvereztetek!
Évek óta kísérem figyelemmel a fesztiváli produkciókat. Hangsúlyozom, hogy magánvélemény következik, csöppet sem „szakmai szemmel” (nincs is nekem olyan). Elmondom a néző, illetve egy néző szemszögéből az észrevételeimet, ami persze egy másik szemszögből talán teljesen más…
Lelkes színházba járó embernek vallom magam, némi rálátással a tánc világára is. Munkám kapcsán gyakran hallgatok énekeseket, versmondókat, de igényes zenekarok, együttesek koncertjeit is szívesen látogatom nézőként. Az MSMME fesztiváljának nézőterére Szarvason szándékosan ültem be úgy, hogy nem óhajtottam felmentést adni senkinek, semmilyen „hiányosságért”. Megpróbáltam a lehető legmélyebbre elnyomni magamban minden empátiámat, és – mérhetetlen önzőséggel – csak arra koncentrálni, hogy most Néző vagyok. Tessék engem szórakoztatni!
Egy ilyen – valójában nagyon is rám erőltetett – szűrőn keresztül néztem a fellépőket, és nem vagyok csalódott. Rengeteg tehetség megcsillant a különböző műfajokban külön-külön is. Gondolok itt énekesekre, zenészekre, de versmondókra, és persze a színjátszókra és a táncosokra is. Szándékosan törekszem arra, hogy ne említsek külön egyetlen csoportot sem, hiszen nem az én tisztem az értékelés. Ennek ellenére nem tudom elhallgatni, hogy a NESZ idén elkápráztatott! Szívből gratulálok mindenkinek!
Általánosan is jellemző volt a csoportokra a magas szintű felkészültség, amit itt most adott produkció minőségétől függetlenül, annak megvalósítására értek. Néhány kirívó eset azért akadt ennek ellenkezőjére is… Mert a néző szeme igenis látja az oldalról „belógó” papírlapot a szöveggel. Nem mentség, hogy „xy ügyes, csak nem tudja memorizálni a…” – ez a része nem érdekli a nézőt. A néző kegyetlen. Nincs mentség! Nem kell több mondatnyit beszélni annak, aki nem tud több oldalnyi szöveget memorizálni. A néző persze kíváncsi az illetőre. Hát táncoljon, vagy mondjon szöveget. – De szigorúan csak annyit, amennyivel elbír!
Az általunk pártfogolt emberek úgy élik az életüket, hogy kénytelen alkalmazkodni hozzájuk a világ, mert önmaguk erre sokszor képtelenek. A színház világában a néző ezt nem teszi meg, mert nem teheti – épp irántuk való tiszteletből. Ha nem úgy nézem a sérülteket, hogy „jajszegénymilyenjóhogyvalamiszórakoztatja”, hanem úgy, hogy ha te SZÍNÉSZ vagy, SZÓRAKOZTASS, VARÁZSOLJ EL! – akkor mutatok valódi tiszteletet irántuk. Viszont mint ilyen néző, én is elvárom, hogy tiszteljenek nézői mivoltomban. Nem óhajtom a színpad közepén papírlappal, füzetkékkel átszaladó felkészítőt látni, (ha azt nem írták bele a darabba). Muszáj, hogy halljam a színpadon beszélő/énekelő minden egyes szavát, még, ha suttog is. Nem tudom átadni magam az élménynek, ha feszülten kell kihámoznom – szájról olvasva – az elhangzó szavakat. Nem megoldás erre a jó hangosítás sem. Ha nem érthető, ami elhangzik, a mikrofon csak még jobban zavar. Engem, a nézőt! Kizökkent, nem tudok figyelni tovább…
Mivel magam is dolgozom hasonló képességű emberekkel, már hallom is a felkészítőtől érkező kérdést: mit csináljak, ha valaki nem tud jobban beszélni, és nem is fejleszthető? Nézői énemnek – és talán a felkészítőinek is – erre is van válasza: MÁS eszközt kell használni, hogy megmutassa magát az illető. Sokszor egy mozdulat, egy tekintet beszédesebb száz elhangzó mondatnál. Keressünk ilyeneket! Nem kell feltétlenül táncszínházi, mozgásszínházi magaslatokra gondolni itt. Minden emberünknek van egy SAJÁT eszköztára! Keresgéljünk benne! Ha magáénak érzi a gesztust, az szól csak igazán hangosan. És megszületik a varázslat!
Amit – a néző szemével – általánosan problémaként éltem meg, annak többségéről nem is tehetnek az érintett csoportok, vagy legalábbis csak közvetve. Ez a fellépő ruhák, jelmezek kiválasztásánál volt érzékelhető. Azt, hogy egy jelenet jelmezei szegényesebbek, vagy egy tánccsoport ruháin idén nincs annyi kő, flitter, fodor, nyilván az általánosan rossz pénzügyi kondíciók okozzák. Viszont a jelmezek minőségének egységességét nagyon fontosnak tartom a színpadon! A „mindenkin egyforma póló legyen – elv”, valóban még mindig a legegyszerűbb megoldás arra, hogy teremtsen valamiféle (vélt, vagy valós) egységes kinézetet a színpadon, de kizárólag akkor, ha ezek azonos minőségű(!!!) ruhadarabok. Nem akarok buta tévéreklámokra hivatkozni, mikor azt mondom, hogy két, látszólag fehér ing közt óriási különbség lehet, de tény, hogy van.
Láttam olyan színpadi produkciót, amiben a minél színesebb hatásra törekedtek az alkotók, mert ez illeszkedett leginkább az általuk megidézett hangulatvilághoz. Ilyenkor is fontosnak tartom a harmóniát a színpadon. Ráadásul itt látja csak a néző igazán, mekkora a kontraszt egy kopott színes póló és egy „trendi”, mintás felső közt. Látja… Ha nem is teszi szóvá…
És nincs mentség, mert akkor megint jön a „deszegényattólmégolyanügyesvolt…” –érzés, ami nem érdekel, mert nem érdekelhet, ha tisztelem azt, aki a világot jelentő deszkákon áll! Ellenpélda erre Zsira meghökkentő hatású jelmez/díszlet – kollekciója, ami nyilván a rendező „képekben álmodó” világát tükrözte. Nagyszerűen kivitelezve. (És még egy személyeskedő megjegyzés: remélem, az új „irány” mellett találkozunk még a musicaltársulat munkájával is fesztiválokon! Sokan szeretjük őket!)
A Társastáncos csoportok munkájának színvonalán láttam talán a legnagyobb fejlődést idén. Jó koreográfiákat, alaposan kigyakorolt, zenében is pontos lépéseket, figurákat láthattunk. Hangulatos és szórakoztató volt szinte valamennyi csoport produkciója, amit többnyire jól szabott, igényesen tervezett és megvalósított, stílusában is megfelelő fellépő ruhában mutattak be. Botond Béla tanár úr keze nyomát szinte valamennyi csapat magán viseli a legjobbak közül. Hála neked Képzések, hála neked MSMME! Szívből gratulálok mindenkinek!
A Színjátszók is bizonyították, hogy nem holmi „szélmalomharc” – megkísérelve a lehetetlent – olyan embereket beavatni a színház világába, akik egy teljesen más terület felesküdött szakemberei, hiszen a lelkes tanítványok irányítása alatt egyre többször születik olyan alkotás, amire nézőként felkapom a fejem. Már–már valódi színházi élménnyel rokon borzongás futott végig a testemen egy-egy jó pillanat láttán, ami Fehér István tanár úr és avatott stábja gyermeke – még, ha csak közvetve is. Néző, fellépő számára egyaránt megtiszteltetés saját tanáraink munkáját is látni ilyen alkalmakkor, építő beszélgetéseket folytatni a látottakról, amit idén Szél Anikóval is megtehettünk. Köszönjük, hogy velünk volt!
Örökös dilemma, és számtalan vita forrása a kérdés, jó-e, ha a felkészítő is megjelenik a színpadon. Egy-egy oldal képviselői millió érvet sorakoztatnak fel ilyenkor saját meggyőződésük mellett. Nem értem, miért kell mindenképp meggyőznünk a másik felet… Persze – saját csoportom kapcsán – soha nem éreztem „találva” magam, mivel a Waxban a segítők láthatóak, viszont egyikük sem felkészítő… Valahol a két oldal közt evickélve most nézőként azt kellett megállapítanom, hogy egészen egyszerűen nincs jelentősége, hogy van-e ép ember egy sérültekből álló társulatban. Ugyanis nem ez a lényeg. Nem húzza le egy alkotás színvonalát, ha egy sérült fiú mondjuk a tanárával táncol… – Ez is integráció valahol… Mint ahogy nem tudom nézőként a színpadon elkövetett hibák elkövetőit felmenteni csak azért, mert „bezzeg velük senki nem ment fel a színpadra”. A néző ugyanis joggal kérdezi ilyenkor, hogy „miért nem?”… Meggyőződésem, hogy, ha ettől lesz nézhető a produkció, igenis meg kell adnunk ezt a segítséget. Persze kizárólag a megfelelő arányban!
A néző nem feltétlenül örül ugyanis akkor sem, ha a másik véglettel találkozik. Hiszem, hogy, ha – saját kis belső világunkból kilépve – mindenki számára elérhetővé tesszük az előadásainkat, fontos, hogy tájékoztassuk a közönséget, hogy valójában mit, illetve kiket fog látni. Mert erre az élményre belül, igenis készülnünk kell, készen kell állnunk. És ha ez a tájékoztatás megtörtént, igen illúzióromboló hatást kelt, ha egy „lelkes segítő” mindenkit „lejátszik” a színpadon… – Nem ez a dolga ugyanis. Ez nem az a fórum, én nem erre „fizettem be” – panaszkodhatunk nézőként. Joggal.
Visszatérve saját színjátszóinkra, a segítség megfelelő aránya a színpad mögött is nagyon fontos. A strandpapucsban érkező pap, vagy a bő inget és sportzoknit viselő parasztfiú nyilván csak azért jött be így a jelenetbe, mert elfelejtette „befejezni” az átöltözést! Ezen inkább csak mosolyogtam. Rengeteg feladat hárul a felkészítőkre, kísérőkre egy–egy komoly fellépésen, és van, aki nem tud magától figyelni ezekre a dolgokra a szereplők közül. Ezt én úgy oldom meg, hogy a próbafolyamat során mindenki „begyakorolja” a rá jellemző problémákat megoldani. Nálunk mindenki felelős (próbán is) a saját jelmezéért, annak minden tartozékával. Épp úgy, ahogy a kellékeiért is mindenki maga felel! Ha valaki csak annyira képes, hogy szóljon, vagy, hogy előadás előtt odajöjjön, és meghúzza a hajamat, hogy így jelezze, van egy feladat még vele, azt kell kigyakorolnunk.
A színpad mögötti történések határozzák meg minden kifelé mutatott részletünket! Így, ha csak pár percünk van is bedíszletezni egy-egy fellépés előtt, mindenki tudja a dolgát. Sokan a felkészítők közül abba a hibába esnek, hogy aránytalanul nagy terhet vállalnak magukra, mert „csak akkor vagyok biztos benne, ha magam teszem oda”! Tapasztalatból mondom, hogy ez nagyon rossz taktika. Nem sokszorozódik meg fellépés előtt a karunk száma. Még ha az első időkben néha úgy tűnik is…
És nem vagyok egyedül, még, ha az egész „cégnél” csak magam képviselem is a színpad mögötti segítséget… Ott a társulatom! Vegye ki mindenki a részét az előkészületekből is! Ettől válunk valódi közösséggé, és ettől érzem felkészítőként, hogy nem emberekkel, hanem emberek közt dolgozom! Ez persze csak egy ötlet, és talán sokak meggyőződésével ellenkezik is. Nálam/nálunk bevált. A tavaly bemutatott „Ab ovo” már ennek szellemében készült. Egy húsz fős társulat kellékeit, jelmezeit, maszkját egyedül még felügyelni is megerőltető… Beleroppantam volna, ha nem áll teljes mellszélességgel mellém a 4 fős kísérő csapat, meg persze a társulat maga! Igen… Hosszú napokba, hetekbe telt megtanítani egy sérült embert arra, hogyan öltözzön egyedül, hogyan vigye mindig be ugyanoda ugyanazt a dolgot, és hogyan ne hagyja bent, ha már nem kell… Ez legalább olyan időigényes művelet, mint maga a jelenet színpadra állítása. De megéri! Magunknak szervezzük meg, a saját dolgunkat könnyítjük vele – a „rettegett” önző néző megelégedésére, aki szórakozni akar! És aki sajnos mosolyog, ha látja, amint két törékeny testalkatú hölgy építi a díszletet, mialatt a társulat hatalmas termetű férfi tagja oldalt szépen, türelmesen áll… Mert idén láttam ilyet…
Viszont a „szépen, türelmesen” gondolat kapcsán eszembe jutott még valami, ami meghökkentő volt számomra pozitív értelemben. A hosszú fesztiváli évek alatt megtanult minden szereplő NÉZŐKÉNT is helyt állni. Nyilván ez is a kísérők áldozatos munkáját, mindenre kiterjedő figyelmét dicséri. Idén elvétve sem láttam „vaktában beterelt”, unatkozó, hangoskodó csoportokat a nézőtéren. Lelkesen tapsoló, figyelő és értő közönséget láttam. Hatalmas, jó helyen felcsendülő nevetéstől visszhangzott a nézőtér, jókor, a megfelelő arányban szóltak a tapsok is, jó volt sodródni a hangulattal… És lám, időnként az önző néző bőréből is együtt bújtunk ki, ha valakinek bátorítás kellett a színpadon. Valódi csodával határos pillanatok ezek! Csodásak, de nem megismételhetetlenek! Bízom benne, hogy még sok élményt tartogat számunkra ez a furcsán, valahol szívtájékon összenőtt kis közösség, amit Speciális Művészeti Műhelynek hívnak…
